Győzedelmes ónodiak

Várhistóriák

Török és magyar végvári vitézek a 16-17. század folyamán sok száz alkalommal összecsaptak egymással. Ezekről a kisebb-nagyobb csetepatékról beszámoltak leveleikben a magyar kapitányok (s persze a török csapatvezérek is), meg a korabeli krónikák, no meg "hírlevelek" (azaz újságok). Főuraink magánveleiből sem hiányoznak a harcok leírásai. Mégis páratlan az a leírás, amely névtelenül jelent meg 1683-ban. Szerzője egy Daniel Speer nevű német muzsikus-író, aki az 1650-es években bekóborolta Magyarországot és Erdélyt, és mint hadi trombitás részt vett a török magyar harcokban is. Páratlanul életszerűen, pontosan és kendőzetlen őszinteséggel írja le azt az esetet, aminek részese volt: hogy mérték össze a dél-borsodi vízi vár, Ónod vitézei fegyvereiket egy török portyázó haddal. Történt ez valamikor 1660 körül.


>> Ónod vára régi képeslapokon és fotókon

A magyar határt védelmező erődítmények (végvárak) katonáinak állandóan résen kellett lenniük, figyelni, mikor indul a közeli török várakból portyázó had, amelynek az volt a célja, hogy minél több magyar falut és várost adófizetésre kényszerítsen. Fenyegető levelekkel "bombázták" a helységek vezetőit, a bírókat, hogy ha nem fizetnek nekik adót, akkor megrohanják a helységet, fölégetik, lerombolják, kirabolják, akit ott találnak, s megfoghatnak, azt rabként elhajtják, és csak váltságdíjért engedik szabadon.
Ilyen eseteknél bizony a bíró és a tanács tagjainak igencsak főtt a feje: mi a kisebbik rossz, az adófizetés, vagy az adófizetés megtagadása.

Történt, hogy új pasát neveztek ki Eger várába, aki szokás szerint azzal kezdte működését, hogy sereggel vonult a szomszédos keresztény területekre, azért, hogy lássák erejét és hatalmát, és rettegjenek tőle. Ősszel tehát az egri és más szomszédos török várakból összeszedett tekintélyes haderő megindult. Persze ez nem maradhatott titokban, mint az útjukba eső falvak bírói a török hadak közeledéséről a legközelebbi keresztény végvárnak (Ónodnak) igyekeztek hírt adni. Minden behódolt falu keresztény bíróját karóbahúzás és felnégyelés fenyegette a végbeli magyar kapitányok részéről, ha nem jelentenék a török hadmozdulatait. Persze a törököknek is volt olyan emberük, akit hasonló bosszú fenyegetett, ha a magyar csapatokról nem küldene jelentést.

Az ónodiak nem hagyták magára a környező keresztény falvakat, hanem csapatokat küldtek a közeledő török hadak elé. A német zenész, aki a várban dobos volt, ezúttal dob nélkül ment kapitánya 160 főt számláló lovascsapatával a "vitézi próbára". Eddigre a kipróbált katonák között már sokat tanult a fegyverforgatás fortélyaiból a német, s igyekezett a legjobb vitézek mellett maradni, mert ott érezte magát biztonságban.

Már négy órája lovagoltak, amikor a mezőn megpillantották az első török csapatot. Úgy látszott, hogy egyenlő erővel állnak szemben. De mielőtt határoztak volna a harcról, igyekeztek megbeszélni, mi is lenne a teendő. Volt, aki úgy gondolta, az egri pasához erősítésként küldött csapatba akadtak, mert a pasa egész serege nem juthatott ennyire közel az ónodi várhoz. Úgy gondolták, hogy a láthatólag fáradt, lassan poroszkáló török csapatot meg kellene támadni.
Mások úgy gondolták, hogy a lassú vonulás csak a megtévesztést szolgálja. Végül úgy gondolták, a legkisebb kockázat az, ha megpróbálják ingerléssel próbára tenni az ellenséget. Sikerült is néhány ernyedt törököt kicsalogatni. Közben két embert futárként Ónod várába küldtek, hogy jelentsék a megtalált ellenséges erőket, s kérjék, hogy szükség esetén legyen készenlétben az erősítés.

Végül is a támadás mellett döntöttek. Vágtatva a törökök elé kerültek, és szemből nekik támadtak. A törökök (akik létszáma nagyobb volt a magyarokénál) három részre szakadtak. Egyik csapatuk nagy ordítozással megrohanta a keresztényeket, a had nagyobbik része viszont távolabb húzódva, állva maradt.

Az ónodiaknak nem volt más választásuk, keményen rárontottak a törökökre. Bár azok eleinte keményen ellenálltak, de aztán sikerült fölébük kerekedni. Amikor megtört az ellenség ereje, s egyesek menekülni kezdtek, akkor a megmaradtakat igyekeztek körbefogni és senkinek nem kegyelmeztek. A német igyekezett a legjobb vitézek mellett maradni. Amikor egyikük megtámadott egy törököt, igyekezett ő is odavágni szablyájával. Egy ízben különösen jól sikerült ez: miközben az egyik török hárított a magyar lovas csapását, a német nyakszirten sújtotta a védtelenül maradt törököt, aki lebukott a lováról.

Az állva maradt török seregrész, látva a többiek lemészárlását, menekülni akart. Többségük az ónodiaknak meg akarta adni magát, hogy mentse életét. Tisztjeik viszont a zűrzavart kihasználva, megpróbáltak elmenekülni. Az ónodi kapitány erre aztán kiadta a parancsot, hogy a közembereket vágják le, és induljon egy csapat a menekülők üldözésére.
Ekkor némi zavar támadt a magyarok között. A többség azt akarta, hogy kényszerítsék megadásra a törökök tömegeit, s ne hajszolják a futókat, hiszen a magyarok lovai is fáradtak már. A kapitány azonban nem tágított, s néhány emberével a menekülők után eredt. A német azokkal maradt, akik a magukat megadó törököket kettesével, hármasával megkötözték, majd egymás után indultak a fogoly-csoportokkal Ónod vára felé.

A német is a foglyokkal foglalatoskodott, mikor hallja, hogy azt kiabálja néhány akkor érkezett katona, hogy bajban van a kapitány, mert az üldözött törökök rátámadtak, s őt ejtették fogságba. Biztatták hát a többieket, hogy siessenek, mert talán még ki lehetne szabdítani a kapitányt. A német meg vagy öt társa egy bokros helyen éppen foglyaik kiválogatásával és megkötözésével foglalatoskodott, amikor ezt meghallották. Otthagyták hát a foglyokat, csak éppen lovaikról vették le a kantárt, s biztatva másokat is, a kapitány kiszabadítására indultak (de csak kevesen csatlakoztak hozzájuk).
Már eltelt egy jó negyedóra, amikor sikerült ráakadniuk mintegy félszáz, menekülő törökre. Noha a magyarok száma a húszat sem haladta meg, nem tétováztak, hanem merészen nekitámadtak az ellenségnek. Már az első összecsapásnál elesett négy magyar (bár előtte néhány törököt ők is levágtak). A túlerő győzedelmeskedett volna, de szerencsére még idejében érkezett tizenöt ónodi vitéz, s azt a biztató hírt hozták, hogy a nagy török csapatot teljesen legyőzték és fogságba ejtették, s érkezik még ötven ember segítségül a várból.

Ezen úgy fellelkesedtek a magyarok, hogy dühödt elszántsággal megint nekirontottak a törököknek. Azok azt kiabálták, hogy a magyar kapitány nincs velük, s nincsenek semmiféle foglyaik. Közben egyre újabb török csapatok érkeztek, úgy látszott, hogy nemcsak a kapitány kiszabadításáról kell lemondani, hanem a törökök megsemmisítik a kis ónodi csapatot is. Mit tehettek mást ebben a helyzetben, az ónodiak menekülőre fogták a dolgot.

"Ekkor észrevettük, hogy egy oldalt fekvő csalitban öt török fogolyként vezet egy kapitányt. Erre mi is oda vágtattunk. A törökök, akiktől épp elszakadtunk, utánunk fordultak. Én másodiknak értem a kapitány uramhoz. Első társam levágott egy törököt, a többi visszavonult a kapitánnyal. Mikor látták, hogy nem fogják tudni elhurcolni,. A mellette lovagló neki huzakodott, hogy lecsapja a fejét. Ezt látva a karabélyomat, vagyis rövid puskámat, amit pisztoly helyett viseltem, rásütöttem, s úgy eltaláltam, hogy tüstént lebukott. Most a másik, aki vezette, ment neki a kapitánynak, és végezni kart vele. De én, meg a társaim, akik közül kettő igyekezett utánam, fürgébbek voltunk. A törököt nyakszirten vágtam, kardommal elmetszettem a kapitány kezét összekötő kötelet, a markába nyomtam a szablyámat. Magam pedig hegyestőrömet vagy páncélszúrómat rángattam elő. Ezenközben én is kaptam egy kardvágást az állam alá, de a törököt, aki adta, a társaim abban a nyomban levágták. Még mielőtt lehullott volna a lováról, elkaptam a kezében a kardot, amely kék selyemzsinórral volt ráakasztva. Újra éledtünk, hogy visszanyertük kapitányunkat. Ónod felől megérkezett a százfőnyi segítség is. A törököknek nem maradt más hátra, mint a futásban keresni menedéket. Alig tudott negyven elszabadulni a négyszázból."

Ideje volt azonban a magyaroknak is visszafordulni Ónod felé, mert Az addigiaknál jóval nagyobb török csapat közeledett, s kevés híja volt, hogy nem kerültek azok kezére. De harmadnapra újabb erősítéseket kaptak az ónodiak, és sikerült végleg megverni az ellenséget.

A dicsőséges, sok zsákmányt szerző csapatok nagy ünneplés közepette vonultak be Ónodba. A német érdemeit úgy ismerték el, hogy kapott egy török foglyot, egy lovat, páncélinget, szablyákat. A kapitány hálából azért, hogy megmentette az életét, adott neki 12 aranyat meg az új öltözet ruhát. A kapitány még abban az évben a vár főparancsnoka lett. A németnek jól ment a dolga, szerették és megbecsülték.

Elbeszélte Csorba Csaba a "Magyar Simplicissimus" története alapján


>> Légifotózás a várról

Hadtörténelem.lap.hu | Törökkori-emlékek.lap.hu